Mindenki pletykál. Mondjuk is, hogy miért:
Ha megosztunk valakiről egy infót egy harmadik személlyel úgy, hogy ő nincs jelen, az a definíciója alapján pletykának minősül. És ilyet mindnyájan csinálunk. Rendszeresen.
Kutatások azt bizonyítják, hogy a nők egy kicsit többet pletykálnak, mint a férfiak: náluk a beszélgetések idejének 67 százaléka telik azzal, hogy másokról dumálnak. Férfiaknál ez az arány 55 százalék körül van.
Viszont amit mi pletykának hívunk, az valójában nem feltétlenül pletyka. A pletyka a beszélgetések fontos része, információátadás, ami közösségépítéshez vezet. Amit mi pletykálás alatt értünk, az a rosszindulatú pletyka, ez meg már más tészta: ez az, amikor rossz, bántó szándékkal „kiadunk” valakit, vagy megosztunk róla olyan intim információt, amit ránk bízott. A kutatások szerint azonban ez általában a pletykálások kevesebb mint negyedét teszi ki, a háromnegyede teljesen semleges, mint már említettük, sima infóátadás.
Miért pletykálunk?
A kutatók szerint a pletyka segítette az őseinket a túlélésben. Eljutott másokhoz olyan tudás vagy hír, ami hasznukra vált, legyen szó lehetséges veszélyről, táplálékszerzésről, új találmányokról, közösségekről és a többi. A mai társadalmi berendezkedés is elképzelhetetlen lenne pletyka nélkül. Miért? Mert az is pletykálás útján alakul ki, hogy mi az elfogadott és mi nem. Egy egyszerű példával: ha valaki csal egy közösségben, mások pedig ezt kifogásolják, körbemegy a negatív kritika, ami eltántoríthatja a többi tagot attól, hogy csaljon. Mert akár ki is rekeszthetik.
Mi történik a testünkben, amikor pletykálunk?
Egy 2015-ben közzétett kutatásban szakemberek nők és férfiak agyát figyelték meg pletykálás közben.
A homloklebeny elülső része, vagyis a prefrontális kéreg úgymond a személyiségünk főnöke. Ez felel az agresszió-szabályozásért, a problémamegoldáson való gondolkodásért, az érzelmi válaszainkért, a figyelem-összpontosításért.
Ez a rész volt nagyon erősen aktív, amikor a kutatásban résztvevők pletykát hallottak. Az mindegy volt, hogy magukról, a barátaikról vagy sztárokról volt szó. És az is, hogy negatív vagy pozitív pletyka volt-e. A prefrontális kéregben minden esetben erősödött az aktivitás.
A kutatók szerint ennek az az oka, hogy szeretnénk beilleszkedni (ennek a túléléshez is köze van), szeretnénk, ha szeretnének minket, ezért nagyon odafigyelünk arra, mit mondanak rólunk vagy akár másokról. Mi az, ami pozitív vagy negatív fényben tüntethet fel bennünket is.
A kísérletből az is kiderült, hogy elég kárörvendőek vagyunk. Amikor egy hírességről valami szaftos, negatív pletykát hallottak a résztvevők, a jutalmazóközpontjuk is aktiválódott. Vagyis szórakoztatta, mulattatta őket az amúgy nagyra tartott sztárok nyomora.
Jó vagy rossz a pletykálás?
Erre elég egyszerű a válasz. A másokat szándékosan lejárató, bántó, semmiféle céllal nem rendelkező rosszindulatú pletykálás senkinek nem használ. Sőt, káros. Ahogyan a hazugság és félinformáció terjesztése is.
De a pletykálás lehet barátságformáló, bizalom- és közösségépítő is. Arra is jó, hogy mások tapasztalataiból, hibáiból vagy sikereiből mi magunk is tanuljunk. Nem mellesleg így találhatunk hozzánk hasonló embereket, akikkel hasonló nézeteink vannak a világról. És így nem érezzük magunkat magányosnak. (Time)
