„Kedves Kispolgár! Én és az ikertesóm minden nap olvassuk a kispolgárt és nagyon szeretjük. Harmadik osztályos tanulók vagyunk és mindig mondjuk a barátainknak, hogy olvassanak ők is titeket. Sok mindent tudtunk meg a világ dolgairól nektek köszönhetően. Kérlek Soha ne hagyjátok abba az írást. Köszi L. és K.”
Gyerekeknek újságot írni alapvetően örömzenélés. Ez a közönség nem a saját mániáit akarja visszahallani, és nem kezd ordenáré gyalázkodásba, ha valami szokatlannal találkozik. Viszont időről időre bele kell vágni a fejszét nagy fákba is. Az iráni támadás még hagyján, a háború fogalmát ismerik törióráról és a korábbi híreinkből. De hogyan írjunk nekik az eutanáziáról, Karsai Dániel kálváriájáról? És ha már feltesszük a kérdést, hogy lehet-e jobb döntés a halál, mint az élet, akkor hogyan illusztráljuk? Ilyenkor kell műhelyként működni, ami nem azt jelenti, hogy zajt csapunk szerszámgépekkel, hanem hogy együtt tanakodunk és szavazunk. Például a mellékelt képet kidobtuk végül, és megelégedtünk egy halott gyümölcsfával.
Máskor meg a szanaszét ágazó problémakört kell visszanyesni, hogy fogyasztható maradjon a cikk. Ez történt az elektromos autókról és az akkugyárakról szóló cikknél. És a költségvetési hiány elszállása sem túl hálás téma, ami ma kerül asztalra.
Szóval nem mindig könnyű az örömzene sem. De az olvasóink és a leveleik gondoskodnak arról, hogy ne fáradjunk el.