Enrico Fermi olasz fizikus tette fel először a kérdést: hol van mindenki? Tudjuk, hogy a Tejútrendszerben százmilliárd csillag van, és ezek többségének vannak bolygói. Azok között nyilván egy csomó olyan, amin az élet kialakulhatott. Ezt azóta az űrtávcsövek adatai megerősítették. De akkor miért nem találkozunk senkivel? Miért nem tudunk egyetlen földönkívüli civilizációról sem?
Ezt a problémát Fermi-paradoxonnak hívják. A paradoxon ellentmondást, megoldatlan kérdést jelent.
A megmagyarázására több kísérlet született az évtizedek során. Ilyen például, hogy a távolságok túl nagyok, és tényleg semmi sem lehet gyorsabb a fénynél. Egyszerűen nincs értelme expedíciót indítani más csillagokhoz, mert csak évszázadok múlva hozna eredményt. Vagy hogy hiába a sok otthonos bolygó, az élet egyáltalán nem olyan gyakori, és igazából egyedül vagyunk. Persze nem tudhatjuk, nem létezik-e mégis valamilyen FTL-technológia, vagyis a fénynél gyorsabb közlekedés, térhajlítás vagy efféle.
Psszt!
És van a sötét erdő elmélete. Hogy az univerzum nagyon is lakott, de mindenki rettegve hallgat. Kivéve minket.
A hasonlat úgy írja le a világegyetemet, mint egy erdőt, amelyben ragadozó állatok mozognak. És mivel tudják, hogy a másik meg akarja ölni őket, mindent megtesznek, hogy senki se lássa, és ne hallja őket.
Ez persze rosszindulatú feltételezés. Miért is ne csaphatnánk egymás mancsába, és élhetnénk békében E. T.-vel? Azért, mert magunkból indulunk ki. Az emberi történelem abból áll, hogy szántóföldekért, tengeri kikötőkért, olajmezőkért öljük egymást. Amikor egy állam kellően erősebbnek érzi magát, akkor megpróbálja erővel elvenni a másiktól, amit akar. Mi van, ha az idegen lényeknek megtetszik a bolygónk? Vagy attól tartanak, hogy később mi támadjuk meg őket? Abból bizony háború lesz, és bár egymást elég hatékonyan le tudjuk gyilkolni, csillagrombolók ellen nem sokat tehetünk.
Az emberiség többször is próbált jeleket küldeni olyan csillagok felé, ahol sejthető volt az élet jelenléte. Az üzeneteket erős rádióadással vagy lézerrel továbbították. Bennük volt a Föld és a Naprendszer leírása, az ember ábrázolása, zene meg minden. Azóta számos vezető tudós emelt szót, hogy ezt ne csináljuk. Hogy jobb lenne csendben maradni, mert nem tudhatjuk, ki az, aki veszi az adást.
És ezért nem hallunk más civilizációkról. Mert ők időben rájöttek, hogy a sötét erdőben lapítani kell.
Már úgyis jönnek
Mások azt mondják, igazából már tökmindegy. A huszadik század eleje óta folyamatosan sugárzunk rádió- és tévéműsorokat, ezek pedig az űrben is terjednek. Aki fülel, az úgyis meghallja. De ezek a jelek meglehetősen gyengék, és több száz fényév távolságból nem feltétlenül árulják el a jelenlétünket, hanem csak csillagközi zajként érkeznek meg. Más a helyzet a koncentrált, egy pontba sugárzott üzenetekkel. Azok bizony foghatók, és bemérhető a küldés helye. Egyébként ilyen erős, messze hallatszó kiabálást adnak le a katonai radarok is.
Ugyanakkor mi is hallgatózunk. Több nagy rádióantenna-telep is fürkészi az űrt, és figyeli az onnan érkező jeleket. Időnként akad egy-egy szokatlan rádióhullám, de ezek többsége csillagok működésével magyarázható. 1977-ben érkezett az eddigi legfontosabb adás, az úgynevezett Wow-jel. Ez a Nyilas csillagkép felől jött, de hogy mesterséges eredetű-e, azt a mai napig vitatják. Mindenesetre mi válaszoltunk rá 2012-ben.
Lehet, hogy már úton van egy űrflotta, hogy megnézze, ki ordibál ilyen könnyelműen a sötét erdőben. Ha szerencsénk van, aranyos és jól nevelt földönkívüliek vették fel a telefont, és egy csomó új dolgot tanítanak majd nekünk, meg hoznak űrcsokit. Ha nincs szerencsénk, akkor kicsit izgalmasabb lesz itt az élet. De mivel nem tudunk arról, hogy lehetne a fénynél gyorsabban utazni, igazán ráérünk aggódni ezen. A gyanús csillag ugyanis 115 fényévre van tőlünk. Szóval még minimum kétszáz év, míg ideérnek a galaktikus nyomozók.