Mindenki hallotta már a római hányodák történetét. A napokig folyó lakomákon összegyűltek a gazdagok, és zabáltak. Lakmározának bárányt és lajhárt, fürjet, fácánt, borjút és gyöngytyúkot, szőlőt és mézet, na meg persze bort. De mivel egyszer csak megtelik az ember hasa, ők pedig tovább akartak zabálni, direkt kimentek hányni a vomitóriumba.
Ez egy vécészerű helyiség volt a legenda szerint, benne egy lyukkal és előkészített fácántollakkal. Azokat ledugták a torkukon, kihányták, amit addig megettek, és mehettek vissza az asztalhoz még többet falni.
De ez nem igaz.
A római elit tényleg nagy lakomákat rendezett, bár sajnálatosan kevés recept maradt fenn tőlük. Viszont a hányás nem volt ezeknek része, talán azért, amiért ma sem csináljuk direkt. Hányni nem jó. Nem éri meg csak azért hányni, hogy aztán ehessünk még.
Viszont a vomitórium valóban létezett. Valószínűleg az történt, hogy valaki később megtalálta ezt a szót, és kigondolta hozzá ezt az egész őrületet a hányószobáról. A vomere ige ugyanis tényleg hányást, okádást jelent, a vomitórium tehát egy hányásra készült hely. Csak nem úgy. Az amfiteátrumok, tehát a római stadionok, illetve színházak boltíves kijáratát nevezték így. Itt özönlött ki a tömeg, miután vége lett a gladiátorviadalnak vagy színielőadásnak. Szóval ez az építmény embereket hányt, nem pedig emberek hánytak benne.
Ettől még biztosan volt olyan, hogy valaki kidobta a taccsot egy komolyabb lakoma után. Ennek viszont akkor is a vécé volt a terepe – ha időben odaértek. A magánházakban ez lényegében ugyanolyan volt, mint ma a falusi budik, és latrina volt a neve. A nyilvános vécé (forica) viszont közösségi tér volt, külön fülkék nélkül. Itt egymás mellé telepedve végezték dolgukat a római polgárok. Közben pedig megbeszélték a köztársaság ügyeit, lájkolták egymás gondolatait, aztán elköszöntek.