Ez normális? Más is érezte már így magát? – nagyon sokan teszik fel ezt a kérdést, amikor pszichológushoz fordulnak a lelki gondjaikkal. Most az egyik szakember úgy döntött, hogy ír egy cikket erről a jelenségről és arról, hogy miért van ez. Miért érezzük magunkat ufónak egyes érzésektől?
Dr. Yesel Yoon szerint amikor valaki lelkileg valami nehéz, zavart keltő dolgon megy keresztül, hajlamos lehet azt gondolni, hogy ő „nem normális”. Hogy vele van a baj, mert más biztosan nem érez úgy, ahogyan ő, vagy nincsenek olyan gondolatai, mint neki.
Ez az érzés a doki szerint főleg a társadalmunkból fakad. A következő okokat sorolta fel:
- A közösségi oldalakon bemutatott életek. Ezeken az oldalakon mások a csúcspillanataikat osztják csak meg, tehát nagyrészt irreális elvárásaink lesznek azzal kapcsolatban, milyen életet is „kellene” élnünk, hogyan „kellene” éreznünk magunkat.
- A berögzött családi minták: mi az, amiről illik beszélni, és mi az, amiről nem. Mi az, amit illik kimutatni, mi az, amit nem.
- Abból, hogy kulturálisan és társadalmilag hogyan kommunikálják a mentális egészséggel kapcsolatos küzdelmeket. Legtöbbször szépítve vagy elnagyolva látjuk csak, hogy milyen érzés lelki problémákkal küzdeni.
A pszichológus szerint ezek a dolgok nagyban befolyásolják azt, hogy mennyire érezzük magunkat ufónak egy-egy érzéstől, amin keresztülmegyünk. Ha folyamatosan azt látjuk, hogy mindenki a legszebb, legjobb életét éli, akkor természetes, hogy azt érezhetjük, velünk van a baj, ha nem vagyunk folyton boldogok. Ha pedig azt sulykolják belénk, hogy a nehéz érzésekről az ember nem beszél, akkor természetes, hogy cikinek érezzük szóba hozni ezeket, nehogy „defektesnek” lássanak minket.
Mit jelent az, hogy normális?
A szakember szerint ideje lenne átkeretezni, hogy mit is jelent az, hogy normális. Merthogy senkinek sem egyenes út az élete. Nem egy buborékban élünk. Vannak időszakok, amik könnyebbek, és vannak, amik nehezebbek. Nehéz élethelyzetek, a kapcsolatainkban beállt változások, veszteségek mindenkivel megesnek. Ezek nagyban befolyásolják az érzéseinket, hangulatunkat, mentális egészségünket. Minél inkább elfogadjuk azt, hogy a negatív, fura érzések is rendben vannak és teljesen normálisak, annál könnyebben fogjuk elfogadni magunkat is akkor, ha ezeket érezzük. Vagy ha mások kerülnek ilyen helyzetbe.
Ha már elfogadtuk, hogy ezek rendben vannak, jöhet a második lépcsőfoka a feldolgozásnak: más is érez úgy, ahogyan én? És itt jön be a miről illik beszélni és miről nem kérdése. Szerencsére egyre inkább afelé tartunk, hogy a mai szülők már arra biztatják a gyerekeiket, hogy nyugodtan beszéljenek az érzéseikről. De ez sok generáción át nem volt így. A családi szennyest nem illik kiteregetni – szól a mondás, vagyis nem illik a családon kívül megvitatni a gondokat. Főleg a fiúk kapták azt meg sokszor, hogy sírni ciki, és a leggyakoribb megküzdési tanács az volt: lépj túl rajta, engedd el!
Mivel ez hosszú évszázadokon át beivódott a kultúrákba és családokba, nem véletlen, ha még sok idő kell, mire általános lesz az, hogy merjünk a nehéz érzésekről beszélni, és kimutatni azokat.
Bizonyított, hogy ha beszélünk róluk, akkor megkönnyebbülünk, tehát nem fog belül feszíteni minket és egyszer csak robbanni. Ha beszélünk róluk és meg tudjuk fogalmazni, mi a baj, akkor nagyobb kontrollt érzünk majd az életünk és tetteink felett is. És nem utolsósorban így tudunk majd olyasmiken változtatni, amik rosszat tesznek nekünk. (Psychology Today/ Kispolgár)
Fontos megjegyeznünk, hogy minden testi és lelki fájdalommal fordulj egy megbízható felnőtthöz. Ne csak cikkekből és az internetről tájékozódj. Mert egy fájdalom, gond mögött lehet egy apró semmiség, ami elmúlik, de akár komolyabb baj is meghúzódhat, amihez mindenképpen szakember segítsége kell. Ha pedig lelki támogatásra van szükséged, de nem tudod, kihez fordulj, hívd bátran a Kék Vonalat a 116-111-en.