A hét műtárgya egy rettentő unalmas tévéműsor volt réges-régen. Mi megpróbálunk sokkal izgalmasabb műalkotásokat bemutatni, minden vasárnap.
A mai műtárgyunkat nem ember készítette, hanem egy gép. A Voyager-1 űrszonda 1977-ben indult el a Földről. 1990-ben már tizenhárom éve repült az űrben, kifelé a Naprendszerből, amikor ezt a képet elkészítette. Kameráját a Föld felé fordította, és megmutatta hatmilliárd kilométer távolságból, mekkora is a mi otthonunk. A bolygó, amelynek talpalatnyi darabkáit imádták birodalmak, egyházak és nemzetek, amit évezredeken át úgy ismertünk, hogy ez az egész világ. Amiről azt hittük, hogy a teremtés közepe, hogy Isten a tenyerén hordozza és ideküldi a fiát, mert olyan fontos. Ahol hemzsegtünk és háborúztunk, születtünk és meghaltunk, és amit örökre megváltoztattunk – de ugyan mit számít mindaz, amit tettünk?
Ezt a fotót A halványkék pötty (The Pale Blue Dot) néven ismerte meg a világ.
Carl Sagan, a világhírű csillagász a következőket mondta a képről:
„Nézzenek arra a pontra. Az otthonunk. Azok mi vagyunk. Ott van mindenki, akit szeretnek, mindenki, akit ismernek, mindenki, akiről valaha hallottak, az összes emberi lény, aki létezett. Az összes örömünk és szenvedésünk, vallások, ideológiák ezreinek magabiztossága, minden vadász és növényevő, minden hős és gyáva, minden civilizáció alkotója és lerombolója, minden király és paraszt, minden szerelmes fiatal, minden apa és anya, reménnyel teli gyermek, feltaláló és felfedező, minden erkölcs oktatója, minden korrupt politikus, minden szupersztár, minden legfőbb vezér, fajunk történelmének összes szentje és bűnözője ott élt – azon a porszemcsén a napsugárban függve.
A Föld csak egy nagyon apró színpad a hatalmas kozmikus arénában. Gondoljanak a folyókat megtöltő vérre, melyet a tábornokok és császárok ontottak ki dicsőségben és diadalban, hogy ők lehessenek a pillanatnyi urai eme pont töredékének. Gondoljanak a végtelen kegyetlenségekre, amit a pont egyik oldalának lakosai okoztak a másik oldal tőlük alig különböző lakosainak.
Az alakoskodás, az elképzelt önnön fontosságunk, a lázálom, hogy valamiféle kiemelt helyünk van a Világegyetemben: mindez kérdésessé válik ennek a fakó fénynek tükrében. Bolygónk egy magányos pötty a mindent körülölelő kozmikus sötétségben. Az ismeretlen homályában, mindezen hatalmas térben, semmi jele nincs annak, hogy valahonnan segítség érkezhet, ami megmentene minket önmagunktól.
Jelenleg a Föld az egyetlen, mely szállást adhat az életnek. Semmi más nincsen, legalábbis a közeljövőben, ahova fajunk áttelepülhet. Ebben a pillanatban a Föld az a tér, ahol helyt kell állnunk.
Úgy tartják, hogy a csillagászat alázatosságra nevelő és jellemfejlesztő tapasztalat. Talán nincsen jobb mód bemutatni az emberi beképzeltség ostoba mivoltát, mint ez a távoli kép az apró világunkról. Számomra ez kiemeli annak felelősségét, hogy kedvesebben bánjunk a másikkal, hogy megtartsuk és ápoljuk eme halványkék pöttyöt, az egyedüli otthonunkat, melyet valaha ismertünk.”
