Miriam Margolyes színésznő, aki a gyógynövénytantanár Bimba professzort játszotta a Harry Potter-filmekben, nemrég magára haragított egy rakás HP-rajongót. Egy interjúban ugyanis azt találta mondani, hogy
aggódik a filmek felnőtt rajongóiért, mert túl kellene már lenniük ezen az egészen.
„Huszonöt évvel ezelőtt jöttek ki a filmek. Ez a történet gyerekeknek szól, de sokan beleragadtak ebbe” – mondta, és hozzátette, hogy felszalad a szemöldöke, amikor azt hallja, hogy valakinek Harry Potter-tematikájú esküvője lesz. Később egy beszélgetés során ismét elmondta, hogy tartja a véleményét, és szerinte a HP csak gyerekeknek való. „Ha már túl vannak a pubertáskoron, ideje elfelejteni. Foglalkozzanak más dolgokkal” – tette hozzá. Margolyes egyébként azt is megemlítette, hogy nagyon hálás azért, hogy játszhatott a filmekben, amiket csodálatosnak nevezett.
Margolyes mondatai kifejezetten meglepőek, főleg annak fényében, hogy amikor néhány évvel ezelőtt kijött a Visszatérés Roxfortba című nosztalgiaepizód, a legtöbb színész örömét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a HP-rajongók még mindig velük vannak. Robbie Coltrane – aki a filmekben Hagridot játszotta – úgy fogalmazott: a forgatás vége egy korszak végét is jelentette a számára. „Tíz év az életemből. A gyerekeim ezalatt felnőttek. A filmek öröksége az, hogy a gyerekeim generációja megmutatja majd azokat az ő gyerekeiknek, és így tovább… Szóval könnyen lehet, hogy a filmeket 50 év múlva is nézik majd. Én sajnos nem leszek itt… De Hagrid igen.”
Nos, Margolyes mintha kicsit épp ezt az üzenetet tévesztette volna szem elől a fenti nyilatkozatában. Az első HP-könyv 1997-ben jelent meg, az utolsó film pedig 2011-ben jött ki. Ez azt is jelenti, hogy több generáció nőtt fel úgy, hogy a könyvek és/vagy a filmek (vagy az azok körüli rajongás) masszív részét képezte az életüknek. Gyerekkorban még talán a Roxfort lépcsői vagy a Voldemorttal való összecsapások jelentették a fő izgalmakat, de felnőttként már más üzeneteket is ki lehet venni a történetből. Azaz akárhányszor nézzük újra, mindig más és más mondanivalót találhatunk benne.
De mit mond erről a pszichológia?
Nos, röviden azt, hogy sosem vagyunk túl öregek ahhoz, hogy rajongjunk valamiért. A rajongásra sokszor úgy tekintenek, hogy az valami olyasmi, amiből ki kell nőni. Pedig hozzájárulhat az állandóság érzéséhez, miközben az élet egy rakás változást és mindenféle problémát dobál elénk. A kedvenc filmünk, zenénk, hobbink menekülést és biztonságot is jelent akkor, amikor nehéz időszakon megyünk keresztül.
Bár a rajongás mértéke valószínűleg változik az évek során, nincs azzal semmi baj, ha a felnőttek olyasmivel lazítanak, amit gyerekkorukban szerettek. Valószínűleg egyetlen harmincon felüli ember sem teszi be otthon a Bogyó és Babócát a saját szórakoztatására, de egy olyan komplex világ, mint amilyen Harry Potteré, felnőtt korban is érdekes és tanulságos lehet. Más tészta, ha valaki ebben a korban még mindig köpenyben és seprűvel rohangál az utcán, otthon pedig bájitalokat főz. Bár Margolyes valószínűleg nem is rájuk gondolt.
Ahogy az ember öregszik és különböző veszteségek érik, nagyobb a veszélye annak, hogy elszigetelődik és az emberek eltűnnek mellőle. A rajongás által azonban mindig a részei lehetünk egy közösségnek. Ha tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül valaminek vagy valakinek a szeretetével, könnyebben alkalmazkodunk a változásokhoz, hiszen az, amit szeretünk, és ahogy azt szeretjük, állandó és ismerős dolog.
Arról nem is beszélve, hogy a fiatalok és a fiatal felnőttek számára a hőseik vagy az általuk csodált emberek inspirációt és erőt adhatnak ahhoz, hogy vigasztalódjanak, jobb kedvre derüljenek és nosztalgiázzanak. Szóval, kedves idősebb olvasónk: legyen szó bármilyen gyerekesnek tartott meséről, zenéről vagy hobbiról, amíg azok örömet okoznak neked és nem zavarják a normális életviteledet, nem érdemes megfosztanod magad tőlük.
Források: Screenrant, Deadline, BBC, Psychology Today.