Teljesen természetesnek érezzük, hogy van nevünk. Már egészen pici korunktól hallgatunk rá, hozzánk tartozik. A nevekről sokat írtunk mi is (például itt, vagy itt) , viszont arról eddig nem esett szó, hogy mikor kezdtek saját nevet adni egymásnak az őseink. Az biztos, hogy már több ezer éve is voltak nevek. Ezt pedig onnan tudjuk, hogy az első írásos emlékek közt is találtak olyan szavakat, amik egy-egy személyre utaltak.
A legelső személy, akinek a nevét az ősi nyelvemlékekben megtalálták, nem volt sem király, sem hadvezér vagy pap. Valószínűleg nem is sejtette, hogy róla most, a huszonegyedik században is tudni fogunk. Az első ember, akit név szerint ismerhetünk a történelemből, egy egyszerű hivatalnok volt: Kushim. A nevét 18 darab, több mint ötezer éves agyagtábla őrizte meg, amiket az egykori Mezopotámia (a mai Irak) területén találtak. Az agyagtáblák nemcsak Kushim nevét tartalmazták, hanem az is kiderült belőlük, hogy mivel foglalkozott. Az volt a munkája, hogy elkönyvelte a raktárba érkező árpa és búza mennyiségét.
18 olyan agyagtábla került elő, amin ékírással szerepeltek olyan fontos dolgok, mint például „29086 mértéknyi árpa 37 hónap”. Vélhetően egy sörfőzde raktárának feljegyzései voltak ezek. Valamennyi agyagtábla bal felső sarkába azokat a szimbólumokat vésték, amik a Kushim névnek feleltethetők meg. Persze vannak kutatók is, akik szerint a kushim szó nem egy személynév, hanem a munkakör leírása. Például jelenthetett valami olyasmit, hogy „árpamérő”. Ezt nem tudni biztosan.
Abban viszont már egyetértenek a kutatók, hogy egy i.e. 3000 körül keletkezett, szintén mezopotámiai agyagtáblán biztosan nevek állnak. Ezeken az a szöveg olvasható, hogy „két rabszolga, akiket Gal-Sal tartott”. Ráadásul a táblákon megnevezték a két rabszolgát is, akiket úgy hívtak, hogy En-pap X és Sukkalgir. De azt továbbra is rejtély, hogy ezek a nevek hogyan születtek, és hogy mennyire voltak gyakoriak. (nationalgeographic.com)
