Október 23-án az 1956-os forradalomra emlékezünk. A másik nemzeti ünnepünk, március 15. is egy forradalom évfordulója. De mi az a forradalom, és miért ünnep?
A történelem nem olyan, mint a matek. Itt nincsenek megkérdőjelezhetetlen, pontosan meghatározott igazságok. Magyarország nem nagy ország, de ami tízmillió emberrel történik, annak tízmillió magyarázata, emléke, olvasata van. Mint minden történelmi esemény, a forradalom is bonyolult, összetett dolog.
Biztosan veled is előfordult már, hogy elszállt az agyad. Valami annyira felidegesített, hogy nem törődtél a következményekkel, mindenképp ki kellett adnod magadból a dühödet. Ennek a vége lehet ütésváltás, sírás, káromkodás, vagy olyan dolgokat mondhatsz, amit másnap megbánsz. Na és ez előfordul egész társadalmakkal is.
1956-ban az embereknek tele volt a hócipőjük. A világháború alig több mint tíz éve ért véget. Magyarországon súlyos elnyomás, kommunista diktatúra uralkodott. A kommunisták – és az őket támogató szovjetek – csupa jót ígértek. Erről Lenin kapcsán írtunk részletesen.
Sok mindent meg is csináltak. Az ország újjáépítése folyamatban volt, megindult a termelés. Hidak, házak, gyárak emelkedtek. De a szegénység megmaradt. A régi urak eltűntek, ám a helyükre a párt ült, és semmivel sem engedett több szabadságot. Aki beszólt nekik, azt lecsukták. És ezt az egészet elég ellenszenves figurák vezették, élükön Rákosi Mátyással, a tojásfejű zsarnokkal. Ő olyan volt, mint Sztálin, csak kisebb és nevetségesebb. De aki kinevette – azt ugye lecsukták. A nép már annak is tudott örülni, hogy idővel egy kicsit jobb fejnek kinéző kommunista került a helyére – ez volt Nagy Imre. Amikor aztán Nagy Imrét leváltották, és megint a Rákosi haverjai kerültek a kormányrúdhoz, akkor elég sok embernek elszállt az agya. Úgy érezték, hogy minden reménytelen.
Tüntetések kezdődtek, főleg fiatalok, egyetemisták részvételével. Ekkor még csak szépen kérték, hogy legyen kicsit jobb minden. A kormány idegesen és brutálisan reagált: rálőttek a tüntetőkre. Ezzel elszabadult a pokol.
Hogy a forradalmárok mit akartak, azt nem lehet egy mondatban leírni. Mert sokfélék voltak, sokféle tervvel. Voltak, akik jobb, igazi szocializmust követeltek. Mások csak simán szabadságot, vagy egyszerűen jobb életet. Az egyházi vezetők a régi hatalmuk visszaállítását. Voltak, akik kalandnak élték meg, hogy most lehet lövöldözni. És bosszút állni.
A forradalmak szinte mindig így néznek ki. A lefojtott, elnyomott feszültség kirobban, és a legbátrabb, legvakmerőbb emberek fegyvert ragadnak. Ettől még nem biztos, hogy mindenben igazuk van. Az viszont biztos, hogy a hatalom, amely ekkora dühöt vált ki, az hibázott.
A forradalmi megmozdulásoknak általában már a másnapján megjelennek a különböző érdekcsoportok, amelyek igyekeznek a saját gesztenyéjüket sütögetni. Gyakran külföldi országok állnak a forradalmárok mellé, ők pedig szorult helyzetükben elfogadják a segítséget. Rákóczi felkelését például nemcsak a francia király, de a török szultán is támogatta.
1956 forradalmárai nem kaptak külföldi segítséget. Senkinek nem volt kedve ujjat húzni a bivalyerős, atomhatalom Szovjetunióval. Ők pedig nem akartak lemondani Magyarországról, amely szoros szövetségesük volt addig. Ezért a Szovjetunió katonákat küldött, akik hamar leverték a magyar felkelést.
De ők is és a magyar kommunisták is levonták a tanulságot. Rákosi Mátyást száműzték, és soha nem tért haza. Az ország vezetését Kádár János vette át. Ő pedig élete végéig azon dolgozott, hogy soha többé ne durranjon el a magyarok agya, és ne legyen újra forradalom. Ezt el is érte. Életéről és országlásáról itt írtunk.
A forradalom elbukott, de nem volt hiábavaló: jobb lett az élet Magyarországon. Néhány évtizeddel később már egész Kelet-Európa irigyelte a magyarokat, akik hozzájuk képest jólétben éltek, és még viccelődhettek is az ország vezetőivel. De ez a szabadság erősen korlátozott volt. A diktatúrának csak a rendszerváltással lett vége. Ám az már vértelenül, forradalom nélkül történt.